gyetlenegy “élmény” van a földi lét megtapasztalásában, melyben nem lehet kételkedni. Ez a létélmény. A lét puszta ténye. Lehetek materialista vagy agnosztikus, de ez is mind csak egy-egy magatartás ugynabban a létben, melyben minden és mindenki él. A lét eltörölhetetlen.
Gondolhatok bármit a világról, hogy például az emberiség elpusztítja majd egyszer önmagát, végleg megsemmisíti a Földet. Gondolhatom azt, hogy a Föld csak egy parányi bolygó a naprendszerek és univerzumok sokaságában. Egy azonban bizonyos: Mindez csak a létben történhet meg. Tehát testi tapasztalásom, érzéseim vagy gondolataim bármit is sugallnak nekem, egy biztos: a lét nem szűnik meg, nem tud megszűnni. Megszűnhetek mint személy, a tapasztalásom, gondolataim vagy bármi, ami velem kapcsolatos eltűnhet. Megtörténhet, hogy egyfajta teljes vakságba zuhanok a halálom után, de a lét nem szűnik meg a halálommal.
Persze, állíthatom azt, hogy halálommal majd bizonyára a lét is megszűnik. De a lét soha nem tudott volna megszületni, ha meg tudna szűnni. A nemlét nem tud létet szülni, ez a legősibb és legbensőségesebb tudásunk. Ez minden egyéb tudásunk gyökere. Egyedül a lét tudja a nemlét elképzelését önmagába foglalni. A lét érzékelése ugyan megszűnhet halálommal, de a lét, mint minden létezés alapja elnyűhetetlen.
“Gondolkodom, tehát vagyok”, mondta Descartes, de ma már tudjuk, hogy állítása elhamarkodott volt. “Gondolkodom, tehát gondolatok vannak”, így hangzik a modern kori megfogalmazás és még talán ez is elhamarkodott. Valójában csak annyit tudhatunk biztosra, hogy valami van.
A megbékélés kulcsa is a puszta lét tényének elfogadásában található A létnek egy megismételhetetlen része vagyok. De csak aképpen lehetek része, hogy a létezés érzését egészében megtapasztalom. Ami annyit jelent, hogy nem csak puszta része, hanem minden pillanatban maga a lét vagyok. Nem tudom önmagamat a nemlétből szemlélni, csak mint létező tudom a tekintetemet bármire is irányítani. Nem tudok nem létezni. Az állandó jelen szempontjából önön halálom is csak merő konstrukció, valami, amiről a többi embertől hallok, még ha minden bizonnyal el is jő majd a halálom pillanata.
Elég tudnom, hogy valami van, és valami mindig lesz. Az elménk majd harcol ez ellen a teljesen banális felismerés ellen. Az elménk konkrétumot akar. Világtörténetet, Fejlődéstörténetet, Isten földrejöttét valamilyen megragadható formában. De mindez csak az elme harca önmagával. A lélek tudja: Valami van és valami mindig lesz: Ez a halhatatlanság tudatunk és ez a mélységes megbékélés lehetősége a jelenségek világával – az elme képeivel és a test tapasztalásaival. A lét másik néven: Isten, a jelenségek világa pedig az ő végtelen kifejeződése időben és térben. Több nincs, mit meg lehetne tapasztalni. Több nincs, mit meg lehetne érteni.
(fotó: fekvő vishnu, Nong Khai – Thaiföld)