Eegyszer egy férfi azt álmodta, hogy egy dombtetőn, egy mézeskalácsházikókból álló faluban jár, ahol csak cukrászok élnek és szemrevaló feleségeik. Az álom sajátossága az volt, ami mindannyiunkkal megesett már, hogy miközben a férfi álmodott, tudatában volt annak, hogy álmodik. Ezt gondolta: “Most, hogy tudom, hogy csak álmodom, bármit megtehetek! Azt teszek, amit csak akarok!” És ezzel nekiugrott a falu boltjában a habcsókoknak, tortáknak és édességeknek. Persze minden fizetés nélkül. Falánkan habzsolta az ínycsiklandozó finomságokat, miközben jókedvűen és szemérmetlenül udvarolt a szemrevaló hölgyeknek, akik önfeledt játékát természetes jókedvvel fogadták.

Eljött azonban a pillanat, amikor a falu − élén a polgármesterrel − fellázadt, és máglyára akarta küldeni a betolakodót. A polgármester a férfinek szegezte a kérdést: mit tud felhozni mentségére. “Hiszen ti nem is léteztek!” − jelentette ki a férfi. nagy vigyorral az arcán “Ha én nem lennék, ti sem lennétek!” Istennek képzeli magát − gondolták a bírák, teljesen elborult az elméje. “Bizonyítsd be!” − követelték a falubéliek. “Majd mindjárt bebizonyítom!” − felelte a férfi, de eközben már tudta, hogy nem fogja tudni bebizonyítani, hiszen ha felébred, akkor bár eltűnik az álma, de egyben azok is eltűnnek, akiknek szeretne bizonyítékot szolgáltatni. Ekkor határtalan szeretetet érzett a falubéliek és az ő világuk iránt. Látta, hogy itt a faluban minden az ami, itt mindenki teszi a dolgát, és ezt nem lehet és nincs miért egy másik, magasabb szemszögből felülírni. Tudta, hogy mindjárt elevenen elégetik, ő pedig egyszerűen felébred majd, és nem lesz semmi baja.

Krisztussal ugyanígy történt a kereszten. Tudta, hogy hiába mutat rá mindenkinek a legnyilvánvalóbbra, a valóság mágikus természetére, és arra hogy ennek a varázslatnak a forrása bennünk van. Hiába mondta: “Én és az Atya egy vagyunk”, ezt a tudást a földön lehetetlen bármilyen formában megjeleníteni. Az egyetlen, közvetett megjelenítése ennek a saját életem lehet. Az a csend, amely belül megvalósul, és ami felőlem a világ felé árad. Ez volt Krisztus szeretete, ez volt Buddha üressége.

A férfi felébredt, és maradt egy furcsa érzés, mintha valós tömeghalál történt volna azon az éjszakán, mintha elpusztult volna egy egész falu, annak teljes lakossága, kutyákkal, szamarakkal együtt. Fél évvel később egy nyári napon a férfi megismert egy hölgyet, aki egy az egyben úgy nézett ki, mint az egyik hölgy az álmából. Ugyanolyan édesen és kacéran mosolygott, és miután befejezték beszélgetésüket, búcsúzásképp csak ennyit mondott: “Egyszer el kell majd jönnöd a mi kis falunkba. Egy kis dombtetőn rengeteg cukrász, és finomabbnál finomabb sütiket készítenek. Nálunk habcsókból van még a kerítés is!”

A férfi tudta, ha elmenne egyszer abba a faluba, valószínűleg sok minden hasonló lenne, mint az álmában, néhány dolog pedig eltérne. A habcsókok íze nyilván fenséges volna, de mégsem lenne olyan mindent átölelő, mint álmában. Az asszonyok mosolya is kacér volna, de nem volna már olyan mindent elsöprő, mint akkor. Talán találkozna még a polgármesterrel is, de hiába akarna ő bármit is jóvátenni, hiszen ezek az emberek mit sem tudnának az ő látomásáról. És hiába akarna akár csak lélekben, önmagában bármit jóvá tenni. Nincs mit. Hiszen álmában, csak az álmára felelt egy bizonyos érzésből, egy bizonyos magatartással. Az erő, amivel álmában találkozott, az ő saját ereje volt.

A valóság nem egy lepárolható esszenciája annak, ami bennünket napközben körbevesz, és amit majd társadalmi konszenzus által mindenki számára kötelezőnek ítélünk, és tankönyvekben már kisiskolás kortól bemagoltatunk a jövendő generációval. Persze a modern tudomány és az állam karöltve ezen fáradoznak már jó ideje. A valóságot illékony jelenségek összefügéseiben kezdjük lassan érteni. Olyan mintha a sok ál-valóságon keresztül Isten folytonosan rejtjelezett üzeneteket küldene nekünk, amelyből apránként felismerjük azt, amit Indiában Dharmának, Kínában Taonak neveznek: Az ég örök rendjét.

Az ál-valóságok azért jönnek létre, mert mint álmodó − még ha tudatában is vagyok annak, hogy álmodom − az első reflexem, hogy a külvilág befolyásolása által javítsam közérzetemet. Ez történhet direkt módon, ahogyan a férfi eldöntötte, hogy most gátlástalanul kihasználja az álma által adott szabadságát, és hedonista módon élvezi környezete lehetőségeit. Ha a félelem erősebb, és nem merem szabadjára engedni ingereimet, akkor kezdődik az elméletek gyártása: “Neked ezt, meg ezt kell tenned ahhoz, hogy én jól érezzem magamat!” Ezt mondja alapjában véve minden politika és minden vallás. Az álmodó önnön közérzetének javításához mindig a másik változását, a társadalom, vagy más népek változását követeli. Platontól, Kanton át Stirnerig sok ezren megpróbálták már bizonyítani Isten létét a valóságban, vagy a valóság valóságát, vagy éppen az Én egyedüli valóságát − de mind hiába. A létet a léten belül egyedül egy dolog tudja megragadni: A Képzelet. Egyedül a képzelet az, amely meg tudja érteni és képes kifejezni az ég örök rendjét.

(fotó: Jizo szobor, Miyajima, Japán – 2017, április)