i is a szakma? Bizonyos mozdulatsorok kitartó ismétlése. Az, hogy az emberiség szakmák ezreibe oszlik fel, és egyre több szakma születik, sem egyéb, mint az Önvaló saját lényének keresése a formák világában. Szakmáinkat, bélyegeinket ruhaként viseljük, de valahol minden ruha szűk, kapar az anyaga, nem tetszik a színe, vagy egyszerűen csak elnyűvődik az idő használatával. És minden ruhaváltáskor erősödik a vágyunk, hogy ezután már csak meztelenül éljünk.
Ha a lélek megérett rá, egy szép nap már nem öltünk ruhát, meztelenül kilépünk a világ elé, érezzük a bőrünkön a perzselő tekinteteket és a felszabadító örömöt, hogy nem köt bennünket többé az emberek évezredek óta tartó hazugsága. De ez az érzés is elkopik végül. Hozzászokunk, érezzük, hogy az emberek zöme nem is érti meztelenségünket, legtöbbjük egyszerű polgárpukkasztásnak véli ruhátlanságunkat. Majd elkezdünk egy picit fázni is. Ekkor szépen csendben felvesszük a legegyszerűbb, legszürkébb ruhánkat, azt, amelyre legkevesebben emelik fel tekintetüket, és csendes derűben tovább járunk az emberi hazugság világában, napszámosként, kertészként, ácsként.