A halál pillanatában semmi egyébb nem történik, minthogy tudatosítom, hogy mindig is halott voltam. Bár isteni figyelő szemem előtt események sorozatai jelentek meg képekben, valójában semmi egyéb nem történt, minthogy egy zavaros álom lidérceivel azonosítottam magam, amely lassanként összefonódó emlékekből szövődött és azzal az érzéssel látott el, hogy egy ember életét élem a földön. Talán így ragadható meg a halál pillanata. De hogy tovább pontosítsuk: A halál pillanatában valójában nem az tudatosul bennem, hogy halott voltam, hanem, az, hogy halál és élet forrása egyaránt bennem van, és én halálon és életen túl vagyok. Ahogyan azért öltünk emberi formát, hogy a polaritások világát megtapasztaljuk, hogy életünk során, életünk minden területén tapasztaljunk hideget-meleget, úgy a halál pillanatában megtapasztaljuk a különbséget élet és halál között. De én, a tapasztalatszerző, nem vagyok mulandó.

A halál pillanata akkor jön el, amikor a legfelső énem felismeri, hogy már nincs mit megtapasztalnia ebben a mostani emberi leszületésében. Amikor értelmét vesztette a játék, amit a lélek a formák világában játszik, amikor már nincs mit tanulnia a polaritások világában. Az hogy a felső énem számára értelmét vesztette az emberi forma, a gyakorlatban többfélét jelenthet. Jelentheti azt, hogy fatalista hozzáállásom következményeként, lelkemet egy zsákutcába tereltem, és már nem látok kiutat. (Ez persze téveszme, mert kiút mindig van.) De jelentheti azt is, hogy a polaritások világának a mélyére hatoltam, teljességében megismertem, és jóllaktam a földi élet nektárjával, így megnyugodva hagyhatom el az emberi formámat. Ezért hal meg szükségszerűen minden ember. Aki jóllakott, hosszabb ideig nem tér vissza, aki nem lakott jól, hamar visszatér. Persze itt a két végletet írtam le, az emberi sorsok sokasága ennél sokkal több árnyalatban járja a lélek ösvényeit.

A kilépés időpontját a felső én végtelen bölcsessége választja ki. A halál formája pedig olyan, amelyre épp a környezetemben lehetőség adódik, egy baleset vagy természeti csapás. Kívülről tekintve persze adhatunk fizikai magyarázatot egy balesetnek, de a felső én számára nincsen baleset, minden történés választott. A léleknek vannak hosszabb vajúdásai is a halállal, hosszú lejáratú megbetegedés formájában, vagy depresszió és öngyilkossági hajlam kíséretében. A rákos megbetegedés ennek az egyik leglátványosabb formája. A rákos megbetegedés forrása rendszerint az önmegtagadás, önfeláldozás mások kedvéért, más célok követése, mint amit a lelkünk diktálna. Ekkor a felsőbb én felismeri az út hiábavalóságát és elkezdi az emberi ént ébreszteni, hogy térjen a saját lelkének ösvényére. Először balszerencsével, később pedig a megbetegedés formájában. Azok tudnak átlépni a betegségükön, akikben felébred az a harcias erő, ami végül is kitart a saját út mellet. A halál közelsége, vagy akár egy halálközeli élmény, az embert rendszerint visszatéríti a legbelső hanghoz, lehullanak a környezet által kikényszerített helyzetek, és ezután csendes magabiztossággal jobban tudja követni saját benső ösvényét. Persze ez nem azt jelenti, hogy ez egy verseny volna, hogy ki tud megbirkózni a betegséggel, és ki nem. Van akinek ebben az életben az az útja, hogy megtapasztalja a halálnak ezt a formáját, ettől élete nem lesz kevesebb, vagy értéktelenebb.

Aki megértette a földi valóság természetét, magyarán, aki felszabadult, az többé nem szenved a mulandóságtól, mert megtalálta, azt ami maradandó. Ezért viselkedését mások halálával kapcsolatosan szenvtelennek is ítélheti a környezete. Az együttérzés csökken, mivel átlátott a fátylon, átlátta az érzelgősség színházát, amelyet itt a földön játszunk. Mindenki meghal egyszer, és ekkor belép a határtalan boldogságba, ahol a test vágyai és fájdalmai nem kötik többé. Ezért mondja a magyar nyelv, hogy “megboldogult Istenben”. Úgy tartják a bölcsek, hogy sok ember, amint eléri a megvilágosodást, meghal, ugyanis egy csapásra megértette az emberi létezés magasabb tanítását, így azonnal elkívánkozik a testből. Bizonyos értelemeben mindenkivel ez történik, mindenki ezért hal meg. De minden egyes élőnek van lehetősége, hogy a fizikai valóság tudati természetét már átlássa itt és most, és segítsen minden érző lénynek a szabadság felé vezető úton. A megvilágosodott ezt nem azért teszi, mert bármit is meg kellene menteni ezen a világon, hiszen minden a legmagasabb Isteni törvényt követ, nem is tehet másképp. A boddhiszatva azért menti meg a lényeket, mert ez is az egyetemes körforgásnak a része, és mint ilyen nem magasabb vagy más tevékenység, mint mondjuk kertünk kigyomlálása.