Ttibet szent helyein ezer meg ezer imaszászló lebeg a szélben, amelyekre az örök mantra van ráírva. A tibetiek hite szerint a szél az imát az égbe emeli. Imamalmok csikorognak a szentélyek körül, ezeken is az örök mantra áll, és miközben a zarándokok a malmokat forgatják, ők is halkan az örök mantrát dúdolják.

Az „Aum” vagy „Om” az az őshang, amellyel a világegyetem megteremtetett. A „Máni” jelentése „kő”, a későbbiekben gyakran „drágakő”-ként emlegetik ill. így is fordítják a legtöbb nyelvre. A „Padme” vagy „Pema” Lótúszvirágot jelent, a „Hum” pedig a felelet az „Om” őshangra, ami így a világ végét jelképezi. Leegyszerűsítve annyit olvashatunk ki belőle, hogy: Kezdet – Férfi princípium – Női princípium – Vég. Tehát az örök mantra a teremtésben énekli meg a két pólus örökös egymásrahatását.

„Dicsőség a drágakőnek a lótuszvirágban”, ez a leggyakoribb fordítása a mantrának. Első olvasatra úgy tünhet, hogy itt csupán az eredeti mantra irodalmi megfogalmazásával állunk szemben, de ennél többről van szó. A megvilágosodást vagy egységállapotot gyakran olyan tömör érzethez hasonlítják, ami a sziklák, kövek tömörségére hasonlít. Mivelhogy a megvilágosodott állapotban minden kétely szertefoszlik, tehát nincsen, ami ennek az állapotnak a tömör egységét megszakítaná. A Lótuszvirág, a női-principium nem csak a tibeti de sok más hagyománban is a világ sokszínűségére utal, a testi világ sokféle megjelenési formájára. Tehát érthetjük úgy, hogy „Dicsőség, hogy a világ sokszínűségében fellelhető a megvilágosodás.” Amelynek egyben az a sajátja, hogy maga a megvilágosodás, bár egy tömör természetű állapot, mégis magába foglalja az egész világot. Aki megvilágosodott, felismerte, hogy a külső és a belső világ valójában egy, és Őbenne, a felismerőben egyesül. Hogy az egész világ egyedül az Ő számára létezik. Így érthető meg, hogy bár a megvilágosodás a világ sokaságában és sokasága által történik, a megvilágosodott állapot egyben tartalmazza is azt. Az ősi Yin-Yang jel is ugyanerre utal

De menjünk még egy picit tovább. A „Hum”, vagy „Ham” egy másik szókapcsolatban is megjelenik: „So Hum”, ami annyit jelent, hogy „Én vagyok”. A „Hum” mindíg valami lezártat jelöl, valamit, ami megragaható. Ez esetben az egyén testet öltött alakját, a világának az egyénben való lezártságát. Míg az „Aum” vagy „Óm” a teremtő határtalanságára utal, ennek megfelelője a szanszkritban a „Brahman”, az az erő, ami mindent áthat. A csakrák szintjén ez a koronacsakra. Tehát az „Aum-Hum” szókapcsolat itt a testetöltésre utal, amelyen BELÜL jelenik meg a világ sokasága (Padme), majd azon BELÜL a megvilágosodás (Mani), amely viszont belülről hatjá át az egészet úgy, hogy az egészet tartalmazza. Az „Aum-Hum” kapcsolat a Brahman-Atman szópárnak felel meg, azaz a határtalan isteni minőség, amely az egyéni lélekben jelenik meg. Sankarácsárja Brahman és Atman egységét tanította és ezzel indította útjára az advaita filozófiát.

A magyar nyelvben „Isten” is pontosan ezt a szókapcsolatot jelöli. „Ten”, azaz „tenmagad”, vagyis az önvaló. „Is”, vagyis egy a sok testetöltés közül, azaz Isten leszületése végeláthatatlanul sok testetöltésben. Az „Is” kapcsolódik az „Ős”-hez is, azaz „Ős-ten”, az ősidők óta testetöltő teremtő. Valamint a „Ten” szótagban felelhető a „Te” is. Vagyis Isten megjelenése a „Te”-ben, azaz minden emberi kapcsolatban, ill. a sokféle emberi kapcsolat sokaságában, azaz a világ sokaságában, a padméban. A padme jelentése egyben bölcsesség is. Tehát a megvilágosodás drágaköve a bölcsességben lelhető fel. Az európai hagyományban ezt hívjuk a bölcsek kövének.